A hazai műszaki felsőoktatásban az építőmérnökök képzése tekint vissza legkorábbra. Mária Terézia 1753. évi rendelete a nagyszombati egyetem oktatási rendjébe olyan tárgyakat illesztett, amelyek fontosak voltak pl. a földmérők részére. 1777-ben a Ratio Educationis intézkedett a geodézia, a hidrotechnika és az építészet tanításáról a felsőoktatásban. Az 1782-ben megalapított Institutum Geometricum pedig Európa első polgári mérnökképző intézete volt, amely egyetemi szervezetben (a mai ELTE jogelődjének keretein belül) oktatott műszaki tudományokat. Az intézet fő tárgyai a gyakorlati mértan, földméréstan, vízépítéstan, valamint a mechanika, technológia és építészet voltak. A főváros környékén terepgyakorlatokat is tartottak a hallgatóknak. Az intézet első igazgatója, Rausch Ferenc maga is vízépítészetet oktatott.
Az itt végzett mérnököket szinte azonnal alkalmazták az államigazgatás különböző szervei, akkora volt az országban a képzett szakemberhiány. A Mérnöki Intézet által kiadottak a világ legelső polgári mérnöki oklevelei voltak. Az elsőt Tichy István nevére állították ki 1785-ben. Az 1850-ig működő intézetben közel 1200-an szereztek még mérnöki oklevelet, köztük pl. Vásárhelyi Pál vagy Reitter Ferenc. Itt végzett a későbbi Műegyetem első rektora, Sztoczek József is. Az első mérnök akadémikus pedig az 1813-ban oklevelet szerzett Beszédes József lett alig 20 évvel később, 1831-ben (Beszédes a legelismertebb vízimérnök volt Vásárhelyi Pál mellett a korszakban).
A technikai osztályon belül az általános mérnökök, a gépészek, valamint a vegyészek képzését az 1863/1864-es tanévtől különítették el az 1856-tól Joseph Polytechnicum néven működő oktatási intézményben. (Ez a rendszer már a mai kari szervezet előfutára volt, amely majd 1871-ben, az intézménynek egyetemi rangot biztosító törvény elfogadásával valósult meg.) Az 1860-as évek legvégén osztották több tanszékre az építő tudományok addig túlterhelt egyetlen tanszékét, sőt az út,- vasút-, víz- és hídépítéstanból mindjárt két tanszéket és saját szertárat is szerveztek.
Az 1871-ben megalakult királyi József Műegyetem szervezeti szabályzatában öt szakosztály (kar) szerepelt, köztük a mérnöki. Élén, akárcsak ma, választott dékán állt. Az Építőmérnöki Kar első vezetője Kruspér István, az első magyar nyelvű geodézia tan- és szakkönyv írója volt.
Az egyetemen, így a karon is az 1874/75. tanévtől kezdve használtak kész tanrendet.
http://www.omikk.bme.hu/archivum/egyetem/html/180.htm
A hallgatók két, majd három szigorlat sikeres letétele után szereztek oklevelet (az 1871-1921 közötti időszakban mintegy 3300 mérnöki oklevelet adtak ki). Az egyes tanévekre beiratkozott mérnökhallgatók száma a 19. század utolsó harmadában a 300-700 fő között változott. Ugyanakkor amíg 1882/83-ban az összes hallgató 58%-a volt mérnök, addig 1908/09-ben már csak alig 40 %-a.
Az első műegyetemi mérnöki oklevelet 1873 őszén kapta meg Delvechio Devecis Ferenc. (1868-1880 között földmérő okleveleket is kiadott az intézmény, de ezek csak kataszteri mérések végzésére voltak érvényesek.) 1886-ban adta ki a Műegyetem az első jubileumi (arany)oklevelét is, Pották Lajos mérnök számára.
Az egyetem 1901-ben kapta meg a doktorrá avatás jogát, első műszaki doktora 1902-ben az építőmérnök Zielinski Szilárd, később az út- és vasútépítés professzora lett. A tiszteletbeli doktori cím adományozásának jogát szintén ekkor kapta meg az egyetem, első építőmérnök tiszteletbeli doktora Kherndl Antal egyetemi tanár 1915-ben (az ezredfordulóig még mintegy 30 építőmérnök részesült ebben az elismerésben).
A 19-20. század fordulójának évtizedében vezették be a mérnökhallgatók részére az anyagvizsgálati módszereket, ekkor hozták létre az építőanyagok vizsgálatával foglalkozó „kísérleti állomást”, valamint a nagymarosi vízmérő állomást. A magyar felsőoktatás tananyagában először a karon jelentek meg a számítások gépesítése és a gépi számolás algoritmusai is ebben a korszakban (a geodézia tárgy tananyagában).
A mérnökképzés az egész időszakban egységes volt.
1934-ben létrejött az ország első integrált felsőoktatási intézménye, a királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, ahol a Mérnöki és Építészmérnöki Karon belül önálló mérnöki és építészi szakosztály működött (ekkor tartoztak ide a közgazdasági, erdőmérnöki, kohómérnöki és állatorvosi karok is). A két világháború közötti építőmérnöki oktatás kiemelkedő személyiségei Jáky József, Vendl Aladár és Michailich Győző voltak. Jáky József nevéhez fűződött többek között a ferihegyi repülőtér alapozási munkája, Vendl Aladár az ásványtan és geológia nemzetközi elismertségű professzora volt, míg Michailich Győző a vasbeton hazai elterjedésében játszott meghatározó szerepet. Ő volt az 1939-ben megalapított, a BME-n máig működő Mérnöktovábbképző Intézet első igazgatója is. Az első években az ekkor Magyarországon élő kb. 10 ezer mérnök mintegy harmada vett részt az intézet által szervezett továbbképzéseken.
A második világháború alatt ideiglenesen a karon is megrövidítették az oktatási időt, a 9. félév tárgyait a 7-8. félévekbe iktatták. A felsőbb évfolyamos mérnökhallgatókat 1944 decemberében Németországba vitték, hogy ott fejezzék be tanulmányikat. A Műegyetem nevében a Mérnöki Kar professzora, Michailich Győző búcsúztatta a fiatalokat és a velük tartó oktatókat (köztük több építőkarit). Többségük ott élte meg a háború végét is.
A háború utáni újjáépítésben kiemelkedő szerepet játszottak a kar oktatói, Széchy Károly irányította például a Duna hidak újjáépítését. Nem véletlen, hogy az újjáépítésben kifejtett munkájuk elismeréseként egyetemünk oktatói közül nyolcan kapták meg az első Kossuth-díjat 1948-ban, köztük három építőmérnök (Jáky József, Michailich Győző és Széchy Károly).
1949-ben létrejött a Budapesti Műszaki Egyetem, az építészmérnöki kar csak ekkor vált ki a mérnökiből. 1952-ben az építő és építészmérnöki karok Építőmérnöki Műszaki Egyetem (ÉME) néven önállósultak, majd 1955-ben a mai közlekedésmérnöki kar is beolvadt az intézménybe. Ekkortól Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (ÉKME) néven saját rektorral és hivatali szervezettel működött ez a háromkarú egyetem, amely 1967-ben egyesült újra a BME-vel (a Mérnöki Kar ekkor vette fel az Építőmérnöki Kar nevet).
Az 1956-os forradalom és szabadságharc nyitányának tekintett október 22-i nagygyűlést is az ÉKME mérnökhallgatói kezdeményezték. Itt fogalmazták meg azokat a követeléseket, amelyek a forradalom programpontjaivá váltak. Az október 30-án megválasztott oktatói Forradalmi Bizottságban a Mérnöki Kart Mosonyi Emil, Korányi Imre, Kerkápoly Endre és Kollár Lajos képviselték (Mosonyit a szerepvállalása miatt el is távolították az egyetemről a szabadságharc leverését követően. Kollár Lajos a Műegyetem 1956 Alapítvány egyik létrehozója lett).
A karon az esti és levelező oktatás már az 1950-es évek elején megindult az ún. Állami Műszaki Főiskola mérnökkar által vitt tagozataiban, ez alakult át később a kar esti és levelező tagozatává. A földmérő-mérnökképzést 1957-től végzi a kar. A szakmérnöki képzés 1961-ben indult meg a karon. A mai értelemben vett informatikaoktatás szintén az 1960-as évek elején kezdődött meg. 1970-ben szereztek be saját számítógépet, az ODRA-1204 a BME első ilyen típusú gépe volt. 1972-ben a kari számítógépközpont is elkészült. Az 1975-ös egyetemi reformtantervek között az Építőmérnöki Karon is új tantervek készültek, majd hamarosan a felülvizsgálatuk is megtörtént. Az 1990-es oktatási törvénnyel új irányelvek mentén alakultak át a karok tantervei. A kar első Széchenyi-díjas oktatója Kerkápoly Endre (1991), első Professor Emeritusa pedig Hazay István (1993).
